6. Fejezet - Egy újabb rossz álom

 Sziasztok! :)

Hoztam is nektek az új részt :)) Remélem tetszeni fog :) Kíváncsian várom a véleményeket! :D

      Először rendelni akartam valami hideg üdítőt, de végül úgy döntöttem fagyit eszem. Egy csomó féléből kértem, meg csoki szirupot nyomtak a tetejére, így elég nagy és gusztusos kehely lett belőle. Valahogy mégis csak meg kell ünnepelni, hogy anyáék hazajönnek! Már az sem érdekelt, hogy ismét felbukkantak a fekete szemek az utcán. Már az sem érdekel, ha megint megjelennek azok az alakok. Csak már anyáék lennének itthon. Rettenetesen hiányoznak, és igazán csak ők értenek meg. Rajtuk kívül igazán senkim sincsen.

Nem tudom, hogy miért tartanak tőlem távolságot az emberek. Van valami kiütésem, vagy büdös vagyok? Vagy mi a franc? Megfogtam a kelyhet és magam elé húztam. Ránéztem a kezemen lévő kötésre. Majd óvatosan megfogtam a vállam, miközben a Mike-al való beszélgetés zajlott le újra bennem. „Miért csináltad ezt? …Megérdemled nem? ” Megérdemlem? De miért? Még mindig nem értem mire volt jó mindez. Miért érdemlem meg? Hisz nem is csináltam semmit. Vagy már álmomban hős is lettem, aki embereket ment, csak én nem tudok róla? Szuperképességek. Nem is lenne rossz. Sőt. Tudnék repülni, meg tárgyakat mozgatni, vagy manipulálni az emberek gondolatait, vagy emlékeit. Nem lenne csúcs? Erre az ötletemre felnevettem, és láttam, hogy sokan mosolyogva néznek rám. Olyan vagyok, mint egy kisgyerek néha.

De körülöttem legalább nem a szájukat húzzák. Biztos látták rajtam, hogy boldog vagyok. Most igen. Anyáék jönnek és ez a legkirályabb dolog, ami mostanában történt velem. Mike… vele még most sem vagyok kibékülve. Nagyon nem. Nem tudom miért, de nagyon furcsa ez a hirtelen barátkozás. Vagy az is lehet, hogy most álmodom, és pár perc múlva felébredek, és ebből az egészből semmi sem igaz. Na, jó! Ezt felejtsük el, mert nem álmodhatom! Anyáéknak haza kell jönniük. Bár, olyankor az átkozott nagyszüleim is normálisan tudnak beszélni. Gyűlölöm, mikor megjátsszák magukat az emberek mások előtt…

Közben lassan kanalaztam a fagyimat, de arra lettem figyelmes, hogy már el is fogyott. Arrébb toltam az üres tálat, és felkönyököltem az asztalra. Annyi minden kavargott, most a fejemben, hogy már kezdtem félni attól, hogy ennyi minden elférhet-e egyáltalán valaki agyában. Komolyan! Gáz! Ennyi hülyeségen agyalni. Azok az alakok nem létezhetnek. Biztos, hogy csak álmodtam őket, vagy csak túl sok horror filmet néztem és kissé paranoiássá váltam már tőlük.

Hirtelen odalépett fölém valaki. Felnéztem, és furcsamód az egész alak fekete volt. Mint aznap éjjel az álmomban, és amikor engem akartak. Kapkodni kezdtem a levegőt. Azonnal úrrá lett rajtam a pánik az emlékektől. Mit akarnak tőlem? Mit? Tűnjenek már el, és hagyjanak békén!!! Ijedtemben fel akartam ugrani, de csak annyit értem el, hogy felborultam a székkel, és a földön kötöttem ki.

-         Hé, jól vagy? – állt felém a srác, aki az előbb még egyáltalán nem az a normális ember volt, mint most.

-         Igen. Jól. – néztem fel rá, majd letámaszkodtam és megpróbáltam felkelni, de iszonyatos fájdalom nyilallt a csuklómba és visszazuhantam.

Ennyire még sose fájt. Ekkora mértékű fájdalmat még nem éreztem. De nem is sérült meg annyira a csuklóm, hogy ennyire fájhasson. Most akkor miért?  

-         Had segítsek. – nyújtotta felém a kezét a srác.

Értetlenül néztem rá. Mi történt az emberekkel? Hirtelen mindenki rajtam akar segíteni? Mi van itt? Megszálltak mindenkit az űrlények? Eddig senki még csak hozzám se szólt. Sőt. Sokszor lenéztek, vagy kinevettek. Vagy lehet, hogy az a baj, hogy a gimi folyosóin kívül nem sok felé jártam? Nem értem én ezt az egészet. Lehet, hogy tényleg csak álmodom, vagy eddig valami buborékban éltem és nem jöttem rá, hogy vannak normális emberek is a földön. Igen. Lehet. Túlságosan szűk látókörű voltam. De az is lehet, hogy csak azért csinálja, mert ez a dolga? Hogy segítsen… Vagy csak szimplán normális, és nem kiröhögi a másikat, amikor ilyen helyzetbe kerül. Na, mindegy.

-         Hahó. – mosolygott rám – Biztos, hogy minden rendben? – bólintottam, majd megfogtam a kezét, és felhúzott a földről.

-         Köszi. – mondtam, és egy halvány mosolyt ejtettem felé.

-         Ez csak természetes. – mosolygott rám, majd felszedte a székemet a földről – Tudod mit? Meghívlak valamire. Mit kérsz?

-         Most csak szórakozol velem, ugye? – kérdeztem elhúzott szájjal, mire ő csak nevetett rajtam.

-         Olyan furcsa, ha valaki meghív, egy kávéra mondjuk, vagy ha kedves akar lenni hozzád? – mosolygott még mindig.

-         Igen. – mondtam komolyan, mire lelankadt a mosolyra.

-         Most meg csak te szórakozol velem, ugye? – kérdezte mire megráztam a fejem – Na, jó! Várj meg itt! – mondta, majd levette a derekáról a kötényt, és hátrasétált.

Érdekes egy nap, az már biztos. Eddig senki sem szólt hozzám, ma meg már ketten is. Ráadásul mind a kettő fiatal, és ráadásul pasi. Most már biztos, hogy csak álmodom! És ezek szerint ő a pincér itt. Az egyik legalábbis. Már véget ért a munkaideje, vagy csak önkényesen befejezte a melót? Remélem nem miattam fog bajba kerülni. Inkább akkor lelécelek, de nem akarok senkinek se rosszat.

-         Itt is vagyok. – ült le két hatalmas fagyi kehellyel – Láttam, hogy ezt ettél, gondoltam, hogy akkor ezt biztos szereted.

-         Igen. Köszi. – mondtam és csak őt néztem – De, nem lesz ebből bajod?

-         Miért lenne? Már vége a munkaidőmnek. Nálad vettem volna fel az utolsó rendelést, de másképp alakítottad a dolgokat. – nevetett, majd elkezdte enni a fagyiját – És hogy hívnak?

-         Kimberly Morgan. – mondtam csak tömören, mert még mindig nehezen fogtam fel, hogy ez az egész tényleg velem történik.

Itt valami nincs rendben. Rohadtul nincs rendben. Miért akar hirtelen mindenki kedves lenni hozzám? Meg… nem hiába volt az az előbb, hogy elvágódtam. Hiszen nem is ő állt itt, hanem az a fekete alak. Lehet kérek egy beutalót valami intézetbe, mert kezdek ön és közveszélyes lenni a paranoiámmal.

-         Örülök, hogy találkoztunk Kimberly Morgan. – nyújtotta felém a kezét – Én Jeremy Stuart vagyok. – mosolygott rám, látva, hogy még mindig zavart vagyok egy kissé.

-         Stuart? Mike Stuart a…

-         Az öcsém. – felelte, és elhúzta a száját – Ismered?

-         Igazság szerint nem régen találkoztam vele. Apátok kezelte a csuklómat, és a vállamon az égést… De miért kérdezted ezt így? Mintha utálnád…

-         Nem vagyunk túl jó viszonyban egymással. Úgy érzi magát, mint egy kiskirály. Vigyázz vele. – mondta olyan komolyan, hogy kicsit megijedtem tőle.

-         Jeremy! – kiáltotta pár srác, akik akkor léptek be az ajtón.

-         Ne haragudj, most mennem kell. A fagyit én álltam. Szia Kim, örülök, hogy megismerhettelek. – mondta, és már le is lépett a többiekkel.

Na jó. Ez egyre jobban kezd összekuszálni. Miért kéne vigyáznom Mikeal? Mi nem stimmel vele? Remélem, hogy nem velem akar tényleg cseszekedni, mert azt meg fogja bánni, az biztos. Nem hiszem el! Most mi a fenét csináljak? Jó kérdés… Mi a fenét csináljak? Mit csinálhatnék? Semmit. Hülye gondolatok, mert úgysem akar tőlem egyik se semmit. Turkáltam a kanállal a fagyiban, majd lassan megettem ezt is. A Jeremyé ott olvadt el velem szemben. Egy pár percig még csendben ültem és néztem, ahogy az asztalra csöpög az olvadt fagyi, végül elindultam hazafelé.

Lehet, hogy hülye vagyok, de azon agyaltam, hogy mennyi hasonlóság van a két fiú között. A szemük… mind a kettőnek zöld szeme van, de a Jeremyé sokkal élénkebb színű, és neki sötétebb árnyalatú a haja. De minek agyalok én ezen? Úgyse fogok velük többet találkozni. Akkor mi értelme annak, hogy rajtuk gondolkodjak? Miket is remélek egyáltalán? Az meg végképp nagy ökörség lenne, ha megfordulna a fejemben, hogy tetszem bármelyiknek is. Mike… tuti, hogy valami csíny miatt szólt hozzám, Jeremy meg… lehet látta, hogy a tesójával vagyok és ki akarta deríteni, hogy mi közünk van egymáshoz.

Közben hazaértem. Ideje szembenézni a nagyszüleimmel. Jenkins biztos telefonált, hogy nem voltam bent nála. De nem érdekel. Ordítsanak. Úgysem foglalkozom velük. Benyitottam, de furcsamód semmi reakció nem érkezett. Körbe néztem, bejártam a házat. Sehol senki. Bár ennek most csak örülök. Kifejezetten nagyon örülök. Legalább nem kell hallgatnom az üvöltözésüket. Felvonultam a szobámba, levágtam magam az ágyra, és már csak vártam, hogy teljen az idő, és újra láthassam a szüleimet. Alig várom, hogy végre itthon legyenek!

Miközben ott feküdtem, egy idő után elnyomott az álom. Valahol a sötétben jártam a fák között. Már megint. De ez nem ugyanaz a hely, mint a múltkor. Jóval sötétebb volt, és mindenfelé csak fák, ameddig a szem ellát. Miért kell nekem már megint itt lennem? Miért? Teljesen kétségbeesve kezdtem rohanni. Fogalmam sincs, merre lehet a kiút, vagy bármi is, de nem érdekel. Ki akarok jutni innen! Nem akarok itt maradni! Rohadtul félek, és el akarom húzni innen a csíkot! Nem elég, hogy szaladok, és a miatt is szaporábban veszem a levegőt, már a pánik is kezd eluralkodni rajtam. Hirtelen lábdobogást hallottam és megtorpantam. Van itt valaki? Kérdeztem magamban, de megszólalni nem tudtam. Sőt, a számat sem tudtam kinyitni. Odakaptam a kezemmel, és az ajkaimnak már nyoma sem volt. Mi a fene történik velem? Mi? Kapkodtam a levegőt, és sikítottam volna legszívesebben, de ez most lehetetlen volt. Kim! Nyugi! Nem eshetsz pánikba! Ki kell jutnod innen!

Körbe néztem. A fák között rengeteg árny jelent meg. Olyanok, mint amilyenek a szobámban is voltak. Mint amilyeneket az álmaimban nagyon gyakran látok. Lassan közeledtek felém, és azt kerestem merre menekülhetnék meg. Ki kell jutnom! Ha hozzám érnek megint meg fogok égni! Nem akarok több sérülést szenvedni! Nem!

Szaladni kezdtem, mint az őrült! Bevetettem magam a leggazosabb részre is és éreztem, ahogy a tüskés bokrok felkarcolják a bőrömet. Hirtelen valaki elkapta a karomat és visszarántott a földre. A hátamra érkeztem, és láttam, amint a sok sötét alak körbevesz. Legyen már vége ennek az álomnak! Legyen már vége! Hirtelen a távolból felharsant az a gonosz kacaj, melyet már egy ideje nem hallottam, de baromira nem hiányzott. Már így is féltem, nem még hogy ezt is újra halljam. Behunytam a szemem és vártam, hogy mikor fognak a karmaikba. Oké. Most aztán minden király. Elkaptak. Lehet, hogy nem is ébredek fel többet, hanem úgy járok én is, mint Andrew? De nem! Azt nem lehet! Anyáék jönnek haza, és csak miattam! Nem lehet így vége mindennek! Hirtelen kinyitottam a szemem és felpattantam, majd szaladtam újra, de valami különös módon megváltozott. Megálltam és körbenéztem. Sehol nem volt semmi. A fák eltűntek, mint az alakok is, de a kacaj újra felharsant. Hogy a… mi történt? Az egyik oldalon hegyek álltak, míg a másikon a tenger morajlott. A hullámok csapkodták a partot és így éjszaka, ezzel a hanggal a háttérben még rémisztőbb volt az egész. De az biztos, hogy nincs itt semmi. Mi a fenének vagyok egyáltalán itt és hogy kerültem ide? Eszméletlen zúgás ütötte meg a fülem, majd egy repülőgép tűnt fel az égen, egyenesen a tenger felé zuhant. Az egyik fele lángokban állt, majd pár pillanattal később becsapódott a vízbe. Abban a pillanatban valaki megfogta a karomat, és mire megfordulhattam volna, felébredtem.

Végre vége. Ziláltan bámultam a plafont, mire észbe kaptam, hogy valaki még mindig fogja a kezem. Felnéztem és mérhetetlen öröm áradt szét a testemen.

-         Anya!! – ültem fel azonnal és a karjaiba vetettem magam – Hazaértetek! Nem hiszem el!

-         Én is nagyon örülök, de megfojtasz! – nevetett és lefejtettem a karjaimat a nyakáról.

Megláttam, hogy apa ott áll mellette. Kimásztam az ágyból, és őt is szorosan átöleltem. Akkora nyugalom áradt szét a testemben, mint még soha. Régen éreztem már magam ennyire boldognak, és tudtam, hogy most már végre minden rendben lesz. Anyával és apával leszek és nem kell többet az idegesítő nagyszüleimmel laknom és elviselnem őket.

-         Azt hittem már sosem jöttök haza.

-         Soha nem hagynánk magadra. – mosolygott rám apa.

-         Tudom. – mosolyogtam rá – Na és milyen volt az út? Meséljetek! Mindent tudni akarok! A helyről is ahol voltatok. Biztos nagyon szép volt minden.

-         Dolgozni voltunk kincsem. – mosolygott rám anya.

-         Igen, tudom, de a hely attól még szép volt nem? – ért fülig a szám.

Annyira boldog vagyok, hogy újra itt vannak. Végre mellettem lesznek. Lehet, hogy újra el fognak utazni, de most itt vannak és ez a lényeg. Az biztos, hogy nem fognak tudni lerázni magukról. Tudom! Olyan vagyok, mint egy kisgyerek! De ők a legfontosabbak az életemben, és leírhatatlan módon örülök annak, hogy végre itthon vannak. Hogy végre mellettem vannak.

-         Kimberly! – hallottam nagyanyám kétségbeesett hangját.

-         Mit akar már ez a banya? – sétáltam az ajtóhoz, hogy kinyissam.

A nagyanyám a telefonnal a kezében rohant felfelé a lépcsőn. Még soha nem láttam ilyennek. Mi történhetett?

      -     Kimberly…

      -     Mi van már? – siettettem.

      -     A szüleid…

      -     Igen, tudom…- mosolyogtam, de ő megrázta a fejét.

      -     A szüleid meghaltak. Lezuhant a gépük nem sokkal ezelőtt.

Hogy mi? Nem az nem lehet! Megfordultam, de már akkorra eltűntek. Nem! Nem halhattak meg! Anyáéknak élnie kell! Nem halhattak meg! Az álom… Nem. NEM!!!Zokogva rogytam a földre és nem akartam elhinni, hogy ez tényleg megtörtént. Ez biztos csak valami rossz vicc! Most csak szórakoztok velem, ugye? Felálltam és mindenfelé keresni kezdtem őket! Kivágtam a gardrób ajtaját, és elkezdtem kihajigálni a ruhákat. Itt kell lenniük! Biztos csak jól megszívattak! Nem halhattak meg! Nem! Nem halhattak meg! Rájöttem, hogy nincs a szekrényben senki. Ordítottam, és a könnyeim megállíthatatlanul folytak végig az arcomon. Miért velem történt mindez? Mondjátok, hogy ez is csak egy rossz álom! Kérlek! 

5. Fejezet - Most ezt mire véljem?

 Sziasztok! :)

Először millió meg egy bocsánat azért, hogy ilyen sokáig nem volt újabb rész. Most már szeretnék sűrűbben írni és remélem ez sikerülni is fog :))

Köszönöm az eddigi észrevételeket, véleményeket. :) Továbbra is nagyon várom őket :)

      Gondoltam, ha már nem tudok aludni, és amúgy is mindjárt kelni kell, akkor inkább elmegyek zuhanyozni. Vagy beülök egy kád forró vízbe, hogy felfrissüljek. Egy kis lazítás sosem árt. Pláne egy ilyen este után. Jó lenne kicsit elterelni a gondolataimat. Ráadásul az őskövületek még úgyis alszanak. Nem érdekli az őket, hogy mi van velem. Nem fogok csak miattuk csendben ülni a szobámban és bámulni magam elé. Bezárkóztam a fürdőbe és megnyitottam a csapot. A földre dobtam a ruhámat, felcsatoltam a hajam, majd mire elkészültem, a kád megtelt vízzel. Elzártam a csapot, és óvatosan beléptem a vízbe. A meleg szinte égette a bőrömet. De jól esett. Nagyon jól. Beleültem a vízbe, becsuktam a szemem és elmerültem, de amint a vállamhoz ért a meleg víz felsikítottam a fájdalomtól. A bőrömet is továbbra szinte égette a víz, de ez nem az a kellemes érzés volt. Itt már szó szerint égette. Azonnal kimásztam a kádból és a tükör elé álltam. Mindkét vállamon hatalmas piros folt éktelenkedett. És mikor jobban megnéztem… két tenyér nyoma. Amikor az a fekete alak megfogta a vállam… tényleg megégetett és nem csak olyan volt. Istenem! Nagyon fáj! Király!  A csuklóm is szépen bedagadt. Eddig nem is foglalkoztam ezekkel, mert annyira lefoglaltak a gondolataim, és a történtek. Észre sem vettem, hogy külsőleg is szereztem sérüléseket. Vagyis inkább azt mondanám, hogy nem foglalkoztam vele… Egyáltalán nem.

-         Kimberly Morgan! – hallottam nagyanyám hangját – Azonnal nyisd ki az ajtót.

Ezt nem hiszem el. Mit akar már megint? Nem tud békén hagyni? Magamra tekertem egy törülközőt és kinyitottam az ajtót.

-         Mi van? – húztam el a számat.

-         Miért sikítottál? – kérdezte, majd furcsán nézett rám - Mi történt a válladdal? – kérdezte, de nem éppen aggódva, hanem inkább azzal az arckifejezéssel, hogy hogy lehetsz ilyen szerencsétlen, hogy már megint megsérültél.

-         Semmi. – vágtam rá.

-         Jó… tudod mit kisasszony? Mivel az iskolából sikeresen elzárattad magad, jobb lesz, ha elmész orvoshoz, mert ez irtó ronda. Nem tudom, hogy lehetsz ennyire béna. – na tessék… nem meg mondtam?

-         Nem megyek én sehova…- csuktam volna be az ajtót, de megállította.

-         Igenis elmész! Utána pedig vár Dr. Jenkins is.

-         Na azt már végképp nem!

-         Pedig igenis elmész! Már akkor felhívtam, miután a szobádban beszélgettünk.

-         Király. – húztam el a számat, majd bevágtam az ajtót és kulcsra zártam.

-         Azonnal nyisd ki az ajtót! – rángatta a kilincset, de nem érdekelt visszaültem a kádba, úgy, hogy a vállamat ne lepje el a víz – Azonnal nyisd ki!

Még egy ideig üvöltözött, de nem érdekelt. Behunytam a szemem és hátrahajtottam a fejem a kád peremére. Rohadtul elegem van már. Most hallgathatom majd Jenkins okoskodásait is, pedig örültem, hogy egy időre megint megszabadultam tőle. Meg amúgy is. Mi a fenét mondjak neki? Elmeséljem, hogy fekete alakok jártak a szobámban, és én az ágyamban aludtam, de közben a plafonon is ott díszelegtem, mint egy csillár? Ki a fene hinne nekem? Meg a másik… ha el is megyek dokihoz. Valószínűleg furcsállni fogja, hogy kéz lenyomatú égés van a két vállamon.

Ez az egész egyre szörnyűbb. Már csak azt várom, hogy végre leteljen az iskola és eltűnhessek innen. Mi van akkor, ha tényleg azért képzelem be ezt a sok ökörséget, mert gyűlölök itt lenni?

Talán tényleg ez lehet a megoldás? Ajj, csak egyszer jussak ki innét!!! Utálok itt lenni!!! És még csak ősz van! Még csak november. Mire eljutunk oda, hogy vége legyen, az iskolának kihullik a hajam, ha ez továbbra is így folytatódik. Talán jobb lesz, ha magam vonulok diliházba.

Mikor már kihűlt a víz kimásztam a kádból, megtörölköztem, felöltöztem. A tükör elé álltam, hogy megfésülködjek, és felcopfoztam a hajam. Már régen volt felgumizva, de most nem bírtam volna elviselni, hogy mindenfelé lobog. Egy jó laza pólót kaptam magamra, ami nem nyomja a vállamat. Szörnyű fájdalommal jár az égési sérülés. Eddig nem kellett tapasztalnom, de már most elég volt belőle. Megfogtam a táskám pántját, és a földön húzva vittem magammal, mint a durcás kisiskolások, akik nem akarnak suliba menni.

-         Jó reggelt. – léptem be unottan a konyhába, ahol a nagyszüleim már reggeliztek.

Mintha meg sem hallották volna, hogy köszönök nekik. Csúcs. Eszméletlen jó fej nagyszüleim vannak, komolyan mondom! Imádom őket. Ejtettem egy gúnyos vigyort rájuk, majd a hűtőhöz léptem. Kivettem egy üveg narancslevet, majd belehajítottam a táskámba. Felkaptam egy frissen sült gofrit, és már indultam is.

-         Dr. Jenkins fél óra múlva vár. – szólt utánam a nagyanyám.

-         Fél óra múlva? Fasza… - morogtam – Mi a fenének kell megint odamennem ahhoz az idiótához?

-         Kisasszony, jobb lesz, ha befogod a szádat. – emelte meg a hangját nagyapám, majd nem érdekeltek tovább.

A vállamra kaptam a táskámat és kiszaladtam a házból. Egyrészt azért, mert elegem volt. Másrészt azért, hogy le is vehessem a táskámat, mert az égett bőrnek nem tett jót. A földre hajítottam, majd belerúgtam és dühösen csörtettem utána. Elegem van már mindenből! Felkaptam a táska pántját, és mint a házban, húztam magam után. Szegény táska már megjárt pár helyet. Ezt is kibírja. Vagy legalább is remélem.

Semmi kedvem nem volt ahhoz az idióta dokihoz menni, hogy hallgathassam a hülyeségeit. Befordultam az épület elé, majd felsétáltam a lépcsőn. Nem akartam sietni, így nem lifteztem. Egyre közelebb értem, és eszembe jutott a titkárnő és a szemei. Meg ahogy nevetett. Jó. Bevallom, kicsit félek, hogy újra az a tekintet fogad majd, mint a múltkor. Nem akarom újra látni. Biztos, hogy felmenjek egyáltalán? Nincs kedvem hallgatni Jenkinst. Úgysem mond semmi értelmeset, max megírja a beutalómat, valamelyik elmegyógyintézetbe, és elintézi, hogy papíron is igazolhassák, hogy nem vagyok komplett. Megálltam. Mit csináljak? Tuti, hogy leordítják otthon a fejem, ha nem megyek. De kit érdekel?

Megfordultam, és szinte szaladtam lefelé a lépcsőn, még mielőtt bárki is észrevesz. Nem fogok ott ülni órákat. Örülök, hogy nem kell csinálnom semmit. Kicsit talán nem is bánom, hogy az iskolából is megszabadultam egy rövid időre.

Beugrottam a közeli kávézóba, vettem egy jeges kávét, meg egy muffint. Legalább valami feldobja a napomat. Úgy döntöttem kimegyek a közeli parkba. Tökéletes nekem, ha zenét hallgatok és bámulhatom az elhaladó embereket. Sokszor nevetek a gyerekeken, miközben a játszótéren viháncolnak.

-         Hello, Kimberly! – szólt utánam valaki, és a legnagyobb örömömre a vállamra tette a kezét.

-         Hogy az a…- kezdtem volna szitkozódni, de a járókelők furcsán néztek rám, és inkább abbahagytam, közben pedig kibújtam a kezek alól – Ezt légy szíves ne csináld. – fordultam meg és nagy meglepetésemre Mike állt velem szemben.

-         Bocsánat! – emelte fel védekezőleg a kezét – Valami baj van a válladdal?

-         Mit akarsz tőlem? – néztem rá még mindig furcsán, kitérve a kérdése alól.

-         Én csak megláttalak, hogy itt vagy és gondoltam…

-         Nem iskolában kéne lenned?

-         De… kéne. Csak kivettem a szabadnapomat. – vigyorgott rám.

-         Gondolom, azt nem kell elmesélnem, hogy én miért nem vagyok iskolában… - mondtam és tovább indultam.

Ő is elindult mellettem. Mit akar ez tőlem? A múltkor is segített feltápászkodni a földről. Most meg utánam jön. Valami baja van? Vagy rám van ragasztva valami? A lényeg, hogy nagyon furcsa. Bár mondjuk már az alapból fura, ha valaki egyáltalán szóba áll velem, és nem szidni akar.

       -    Zavar, ha … ha veled tartok? – kérdezte váratlanul, mire megálltam és ránéztem.

Most mit mondjak? Hogy igen, zavar? De hiszen nem zavar. Csak… olyan megmagyarázhatatlanul fura érzés, hogy valaki velem akar jönni.

-         Nem… egyáltalán nem. – mondtam kissé zavartan – Csak ne legyél láb alatt. – tértem át a határozott Kimberlyre.

-         Oké. – nevetett, majd csendben jött tovább mellettem.

Igazából elég helyes srác volt. Nagyon sokan odáig voltak érte. Talán lehet, hogy én voltam az egyetlen, aki nem foglalkozott vele. Ezek után felröppentették a híreket arról is, hogy  biztos a lányokat szeretem, de ki kell, hogy ábrándítsak mindenkit, mert ez egyáltalán nem így van. De mindenki higgyen csak amit akar…

-         És komolyan… mi van a válladdal? Fáj? – törte meg végül a csendet.

-         Hogy fáj-e? – nevettem fel – Megégett.

-         Megégett? Ú, az nem jó. Én egyszer leforráztam a lábam. – láttam rajta, hogy tényleg átérzi a fájdalmat – Kezelted már valamivel?

-         Nem. – mondtam halkan.

Lehet, hogy elég nagy butaság volt, hogy még ezt sem mutattam meg dokinak, ráadásul a csuklóm is sajgott. Lehet, hogy egyszer a sok gondolkodás miatt azt sem fogom észrevenni, mikor lelőnek az utcán.

-         Nem? Komolyan mondod? – nézett rám meglepődve.

-         Aha. – bólogattam.

-         Pedig az égési sérülésekkel nem szabad játszani.

-         Mi vagy te? Orvos? – álltam vele szembe.

Kicsit magasabb volt mint én. Barna haja kócosan állt mindenfelé a feje tetején, és szemeivel engem vizslatott, melyek a zöld egy furcsa árnyalatában pompáztak. Gyorsan elkaptam a fejem, mert ráébredtem, hogy teljesen elmerültem a tekintetében.

-         Nem. – mosolygott – Nem vagyok orvos. Csak az apám.

Tényleg. El is felejtettem, hogy Mr. Stuart doki az ő apja. Nem nagyon foglalkoztam ilyenekkel, úgyhogy nem csoda, ha kimennek a fejemből. Vannak nekem nagyobb gondjaim is annál, minthogy ilyeneken gondolkozzam.

-         Úgyhogy most jössz velem, és megmutatlak apámnak. Vagyis a válladat… - ragadta meg a kezem és elkezdett maga után húzni.

-         Várj, várj, várj. – szóltam rá, és sziszegve kiszabadítottam a kezemet.

-         Azt ne mondd, hogy a csuklód is fáj. – nézett rám furcsán, mire csak bólintottam egyet jelezve, hogy de igen az is fáj – Csak nem verekedtél valakivel? – mosolyodott el.

-         Nem. – nevettem, majd gyorsan észbe kaptam és abbahagytam – Csak… elestem. Elestem. – mondtam kétszer, csak hogy megerősítsem magamnak is, hogy mi a helyzet. 

-         Akkor azt is megnézi apám.

-         De nem fogsz kapni azért, hogy lógsz?

-         Szerinted kitől kapok igazolást? – vigyorodott el újra, majd most a másik kezemet fogta meg, felkapta a táskámat a vállára, és már indultunk is a rendelő felé.

Furcsa. Nagyon furcsa őt a közelemben tudni, főleg úgy, hogy még sosem fogta meg anyán, vagy apán kívül senki a kezem. És most ő igen. Nem tudom, mire véljem ezt az egészet, de be kell, valljam, hogy baromi jól esik.

Pár perccel később már a rendelőben ültem Mr. Stuart kezei alatt. Adott egy kenőcsöt a vállamra, majd bekötötte. A csuklómat befáslizta, és a lelkemre adta, hogy ne erőltessem meg. Semmi súlyos. Szerencsére.

-         Köszönöm. – mondtam halkan, mikor megálltunk az épület előtt.

-         Igazán nincs mit megköszönnöd. Ez lenne a természetes, nem? Hogy segítsünk egymásnak. – mosolygott rám, és mintha kicsit remegne a lábam.

Megráztam a fejem, és próbáltam arra koncentrálni, hogy ő is csak egy ember, és semmi több. Csak segített.

-         Mike.

-         Igen?

-         Miért csináltad ezt?

-         Megérdemled, nem? – mosolygott rám, majd közelebb hajolt hozzám…

Most meg mi a fenét akar? Ugye nem akar megcsókolni? Csak valamit mondani fog. Biztos, hogy csak valamit súgni akar. Nem akarhat mást. Ő is csak egy a sok közül, és semmi különleges. Semmi más.

-         HÉ! Mike! – üvöltötte valaki, mire abban a pillanatban szétrebbentünk.

-         Én. – mondtam zavartan – Megyek.

S már szaladtam is. Mire kellő távolságba értem, lassítottam a lépteimet, és csendben sétáltam hazafelé. Úristen? Mi volt ez? Mit akar tőlem? Mike? Mike Stuart! Pont tőlem akar valamit? Hiszen minden lány szíves örömest omolna a karjaiba. Ő meg itt van velem. De miért csinálja? Remélem, hogy nem csak szórakozik, mert azt nagyon megkeserüli. Láttam már pár olyan filmet, ahol fogadásból kikezdett az iskola szépfiúja az iskola lúzerével. Basszus! Mi van akkor, ha tényleg ez a helyzet? Komolyan visszamegyek és felképelem! Már megfordultam, és dühösen tartottam visszafelé, amikor megszólalt a mobilom. A képernyőn az anya felirat állt, és azonnal elszállt a dühöm. Mosoly ült ki az arcomra, mikor felvettem a telefont.

     -     Szia anya!!!

     -     Szia Kim. Hogy vagy?

     -     Jól vagyok… de mikor jöttök már haza?

     -    Éppen ezért hívlak. Ma éjszaka már otthon leszünk.

     -    Komolyan mondod? – legszívesebben sikítoztam volna örömömben.

     -    Igen. – nevetett.

     -    Ennél jobb hírt nem is mondhattál volna!! Siessetek! Nagyon várlak már titeket.

     -   Nekünk is nagyon hiányzol már. – hallottam, hogy valaki szól neki a háttérből – De ne haragudj, most mennem kell. Este találkozunk. Szia.

     -    Szia!!

De jó! De jó! Anyáék ma végre hazajönnek! El sem hiszem! Nagy örömömben észre sem vettem, hogy már mindenki engem néz, ám mikor megálltam, és szemügyre vettem az engem bámuló tekinteteket, azt kívántam bár ne tettem volna. Minden szem koromfeketén meredt rám. Az örömöm alábbhagyott, és szaladtam egészen a legközelebbi kávézóig, ahol furcsán néztek rám, mikor zilálva bevágtam magam után az ajtót. Félresöpörtem a hajam az arcomból, elmosolyodtam, majd leültem egy üres asztalhoz. Anyáék hazajönnek! De én még nem akarok otthon lenni. Jobb, ha még itt ülök egy ideig és várok. Legalább addig is telik az idő. 

4. Fejezet - Nem tetszik ez nekem

Sziasztok! :D

Itt az újabb rész^^ Remélem ez is tetszeni fog nektek ;) Továbbra is nagyon várok minden véleményt, mindenféle formában :D Az eddigieket pedig nagyon köszönöm^^

        Most ez tényleg igaz? Tényleg azt látom, amit? Az ágyam…az ágyam a helyén van…alattam. Csak én nem vagyok jó helyen. Nekem benne kéne feküdnöm, de nem! Nem fekszem benne egyáltalán! A plafonon vagyok! Csúcs! Más akkor van a plafonon, ha dühös, én meg csak úgy. Csak tudnám miért. De hogy lehetséges ez? Hogy nem esek le? Hogy nem estem még le? És egyáltalán, hogy a fenébe fogok innen lejutni?

Érdekes szituáció. Nagyon érdekes. Lehet, hogy félnem kéne? De nem. Nincs miért. Nincs mitől. Hiszen csak a plafonon fekszem. Mindennapi dolog. Teljesen megszokott és elfogadott. Úristen, de bolond vagyok! Nevettem a saját hülyeségeimen, majd valami megzavarta a jókedvemet. Mi ez? Mi a fene van az ágyamban? Valami mocorog a takaró alatt. De mi lehet az? Bár le tudnék menni, megnézni, de nem bírok megmozdulni. Nem bírok moccanni se! Mi a franc! Kibújik a takaró alól, talán meglátom ki az, vagy mi az.

Teljesen ledöbbentem, mikor megláttam az ágyon fekvő alak mivoltát. Ez nem lehet! Hogy lehetséges ez? Hogy? Valaki tud nekem erre választ adni? Most komolyan! Tud??? Az, ami az ágyon volt… az a valaki… Még mindig nem hiszem el! Az a valaki én voltam!! Én!! Most csak álmodom, ugye? Ez biztos csak egy álom! Ez nem lehet a valóság!

Az ágyon lévő énem a hátára feküdt, és hirtelen felpattantak a szemei. Ijedtemben bevertem a fejem a plafonba. És egyre kevésbé akartam elhinni azt, amit látok. A szemei… a szemeim…feketék. Feketék!!!

Na, jó! Most már félek! Mi az isten ez? Valaki megmondhatná már végre, hogy mi a jó büdös franc ez!? Mi történt velem? Olyan a szemem… mint Ericanak, meg a cicababának volt…fekete. Egyáltalán én fekszem ott? Biztos, hogy az én vagyok?

Ki más lenne? Az én ágyamban fekszik…ha ebből a szemszögből nézzük, eddig bárki lehetne, de ugyanazok a vonásai, mint nekem. Vállig érő világosbarna haj… igaz a szemszín most nem éppen látszik, de a lényeg, hogy tényleg én vagyok ott. Én vagyok az!

Hirtelen az ajtón át, az ablakon, és a falakon át megjelentek azok a sötét alakok, akik elragadták Andrewt is, valamint ott voltak az álmomban éjszaka. Csak úgy simán átsétáltak mindenen, mintha ott sem lennének azok a bútorok vagy éppen a fal. Kik ezek? Mi a fenét akarnak? Folyamatosan az ágy felé közelítettek.

Ne! Ne menjenek oda! Nem mehetnek oda! Mit akarnak velem csinálni? A szívem a torkomban kalapált. Alig kaptam levegőt. Mia akarnak velem csinálni? Mire készülnek? Menjenek már onnan! Takarodjanak innen!!!! Kiabáltam volna, de nem jött ki hang a torkomon, csak tátogtam. De nem adtam fel. Addig próbálkoztam, míg halk suttogást hallattam, majd végre visszajött a hangom.

-         Hagyják abba!!! – üvöltöttem, ahogy kifért a torkomon.

Az alakok már megragadták a lábam, és úgy húztak kifelé az ágyból. De nem csináltam semmit. Vagyis z ágyon fekvő énem, nem csinált semmit. Miért nem mozdul? Miért nem csinál már semmit sem? Miért nem ellenkezik? Az nem lehet, hogy én vagyok és nem ellenkezem. Elkábítottak volna? Mi van velem? Vagyis vele…De hiszen az is én vagyok! Ez hogy lehet? Nem érdekel…A lényeg, hogy ne vigyenek el. Vagy ne vigyék el, vagy már nem is tudom, hogy mondjam.

-         Nem értik???? Nem hallják, hogy maguknak beszélek???!! – üvöltöttem feléjük.

Miért nem néznek már rám? Nem hallanak még most se? Vagy csak szórakoznak velem? Süketek??? Vagy játsszák a hülyét? Kezdenek még fel is idegesíteni. Komolyan!

-         Hagyják már abba!!!! Fejezzék be! – most már tényleg keveredett a düh, a félelem…és mindezek mellett pedig teljesen kétségbeestem.

Kapkodtam a levegőt. Fogalmam sincs, hogy mi várhat rám, ha elvisznek magukkal. Lehet, hogy én is meghalok? Lehet, hogy meg fogok halni, mert ők eljöttek értem? Nem! Nem halhatok meg! Nem halhatok meg!!! De egyáltalán én vagyok az az ágyon? Tényleg én?

-         Takarodjanak innen!!! – kiáltottam egy utolsót, és úgy éreztem, hogy minden erő elszáll belőlem.

Az alakok, mintha csak parancsot kaptak volna, egy pillanat alatt eltűntek. Fogalmam sincs, hogy hová lettek, de nem is érdekel. Legalább eltűntek. Én még mindig ott feküdtem az ágyon. Legalább is az a valaki, aki teljesen úgy néz ki, mint én. De legalább elmentek… Én pedig még mindig a plafont díszítettem, mint valami csillár. A fejem ernyedten csuklott előre, a hajam is lefelé lógott már. Pedig eddig furcsa módon szétterült mellettem, mintha csak vízszintesben feküdnék. Nagyon mély levegőket vettem.... Próbáltam helyreállítani a légzésem. De kútba esett próbálkozás volt, mert hirtelen felbukkant előttem az egyik alak. A fejemet bevertem a plafonba. A szívem majd kiverte a mellkasomat. Mi a fene? Hogy került ez ide? Hogy? Az arcát szinte az enyémbe fúrta. Nem tudom, mi lehet ez. De valami fura áttetsző…. nem mondom, hogy anyag, mert nem egy függönyről van szó. De át lehet rajta látni. Az egész testén. Nem teljesen, de akkor is…. Olyan, mintha valami lágy keringő füst építené fel. Az arca… Nincs az arcán semmi, a fekete szemein kívül, amiket már sokszor láttam. Csak éppen nem egy ilyenen kellett közelről szemügyre vennem, hanem élő embereken. De mit akar tőlem? Úgy méreget, mintha még sosem látott volna élő embert. Rémisztő, ahogy engem bámul. De mi lehet ez? Emberi alakja van, de egyáltalán semmi köze nincs az emberekhez. Semmi élő nincsen benne. Semmi. Mi a jó büdös franc ez? Tűnj, már el innen kérlek! Tűnj már el! Nem bírom már elviselni a tekintetét. Egyre közelebb és közelebb hajolt. Mit akar? Próbáltam hátrébb húzódni, de sajnos erre nem túl sok esélyem volt. És lehetőségem is igen csak kevés. Még mindig olyan volt, mintha kiszögeztek volna a plafonra. A fejemet tudtam forgatni, de semmi mást… Majd hirtelen megmozdult… felnyúlt és megfogta a vállamat. Úgy éreztem, hogy megőrjít a fájdalom. Olyan érzés volt, mintha parazsat nyomtak volna a bőrömhöz. Ordítottam volna a fájdalomtól, de megint nem jött ki hang a torkomon. Tűnj már el innen! Hagyj már békén! Ereszd már el a vállamat!!! Eressz már el! Fáj! Nagyon fáj!!! Könnyek gyűltek a szemembe és elkezdtem sikítani. Az alak egy pillanat alatt eltűnt, de még mindig sikítottam. Megijedt? Remélem… és végre… ez sikerült! Eddig még csak hangom se volt, de most végre újra visszatért. De legalább az alak már a múlté… Remélem, jó ideig nem kell újra látnom. Rettenetesen fájt a vállam. Mintha tényleg megégettek volna. Vajon megmarad a helye? Zihálva lógtam még mindig a plafonon. Már csak egy dolog aggasztott, hogy hogyan is fogok innen lejutni? Kérlek, add, hogy ez az egész csak egy átkozott álom legyen, aztán felébredjek és még mindig az ágyamban feküdjek…

Nagy meglepetésemre kinyílt az ajtóm, és én abban a pillanatban elkezdtem lefelé zuhanni. Ha most nem töröm ki a nyakam, akkor soha. Olyan volt, mintha az összes belső szervem ki akarna mászni a hátamon. A tüdőm összepréselődött… és egyre közelebb ért a talaj. Nagyon fog fájni, ha földet érek?  Nem kellett sokáig ezen törnöm a fejem. Az ágy szélére érkeztem, majd azonnal a földre zuhantam. Sikeresen ráestem a csuklómra, és csak reménykedem benne, hogy nem tört el. A vállam is sajgott. Még mindig éreztem rajta annak a valaminek a kezét. De hogy a fenébe lehetséges ez? Hogy történhetett mindez? Az alak… én… az ágyban. Ahogy ez eszembe jutott felpattantam olyan sebességgel, mint még soha, és lekaptam a takarót az ágyról. Ez meg hogy? Ledobáltam minden párnát…Nem érdekelt, hogy sajgott a vállam, és a csuklóm a félresikerült eséstől. Eltűnt…Aki olyan volt, mint én…és ott feküdt az ágyban… eltűnt. Hogy a fenébe….? Értetlenül néztem az imént még az ágyamban fekvő alak helyét… Már csak hűlt helye volt. Ott volt egyáltalán? Tényleg ott volt, vagy csak a képzeletem játszik velem?

-         Kimberly? – rezzentem össze a hang hallatán.

Teljesen el is felejtettem, hogy valaki benyitott az ajtón. Annyira lefoglalt, hogy az ágyon fekvő alak után kutassak, hogy ez kiment a fejemből. De hidegzuhanyként ért, hogy a nagyanyám áll a hátam mögött. Nagyon örülök neki…

-         Mi van már? – kérdeztem, de nem fordultam felé.

-         Mit művelsz? – kérdezte, és hallottam a gúnyt a hangjában… gondolom megint őrültnek tart.

-         Csak…csak kerestem valamit… - még sem mondhatom el neki, hogy mi történt pontosan – Meg amúgy is… mi közöd van hozzá?

Fordultam meg végre, és felálltam az ágyról. Szembe találtam magam vele. Nem is tudom… a legtöbb nagymama kedves mosolygós… legalábbis ez lenne az ideális. De ez…a haját ha tehetné mindennap fodrásszal csináltatná meg, vörösre festi a körmeit, gyűlöli a gyerekeket…szegény anyának mit kellhetett itt átélnie…valamint, már csak ránézésre is egy undok hárpia.

-         Mi közöm van hozzá? – emelte fel a hangját – Egyenlőre az én házamban laksz, mert a szüleid a nyakamba sóztak. Tudod, jól mennyire örülnék neki, ha végre eltűnnél innen…

Kezd kibújni a szög a zsákból. Hallgassátok csak. Élvezet. Komolyan mondom.

-         …alig várom, hogy nagykorú legyél, vagy az átkozott szüleid hazaérjenek és elvigyenek végre innen.

-         Na jó! Elég! – nem bírtam tovább hallgatni – Engem szidhatsz! De anyáékat nem! Hogy lehet egy ilyen hárpiának olyan lánya, mint anya? De tudod mit…ezt már sokszor megtárgyaltuk…hagyjuk…minek jöttél ide?

-         Sikítoztál, és egy idő után már elegem lett abból, hogy hallgassam…Aztán benyitottam és leestél az ágyról.

Leestem az ágyról? Hallotta, hogy sikítozok? Tehát, akkor ….már…á…már én sem tudom. Álom volt, vagy nem álom volt. Mi volt ez az egész? Jó lenne tudni…baromi jó lenne tudni. Újra ránéztem a nagyanyámra, és láttam a szánalmat a szemében. Gondolom még idiótábbnak tart, mint eddig. Biztosan azt hiszi, hogy őrül vagyok…Vagyis…bocsi….már rég azt hiszi, hogy őrült vagyok. Nagyon biztosan állítja, hogy szerinte ez már egy kész tény. Hogy én már kezelhetetlen vagyok. Dr. Jenkinsre a nagyapám beszélte rá. Ő már régen egy diliházba küldött volna. Az egészben az a gáz, hogy anyáék nem hiszik el, hogy ilyenek velem. Hiába próbáltam elmondani, azt mondták, hogy ne így próbáljak meg ellenkezni. Mikor ők itt vannak, mindig adják a szépet és a jót. Hányinger… komolyan mondom hánynom, kell tőlük.

-         Magamra hagynál végre? – szólaltam meg majd ejtettem felé egy gúnyos vigyort, és megfogtam az ajtó szélét, hogy becsukom utána, ha kifáradt végre.

Vagy mondjam inkább úgy, hogy ha végre kivonszolta innen azt a nagy seggét? 

-         Nekem te ne mondd meg, hogy mit csináljak kisasszony! – ragadta meg a csuklómat, és abban a pillanatban belenyilallt a fájdalom.

-         Eressz el! Fáj! – téptem ki a kezéből a sajátomat.

-         Mi az istent csináltál vele? – gúnyolódott.

-         Ráestem. – mondtam, és vártam a reakciókat.

-         Gratulálok…- húzta el a száját – Reggel, mielőtt iskolába mész mutasd meg egy orvosnak.

-         Nem megyek iskolába. – mondtam, de már régen újra az imént történtek jártak a fejemben…újra és újra láttam magam előtt megjelenni az alakokat a nagyanyám meg egyre csak mondta és mondta…

-         Mi az hogy nem mész iskolába? Kimberly!! Hozzád beszélek? Mi az, hogy nem mész iskolába?

-         Felfüggesztettek. – mondtam egyszerűen, majd megrántottam a vállamat.

-         Felfüggesztettek? Micsoda szégyen! –sopánkodott…és ahogy láttam már az ájulás határán állt…

-         Jajj, hagyd már ezt abba, és hagyj magamra! Nem a te bajod… mit foglalkozol vele? Örülhetsz, mert ha tudok, lelécelek itthonról napközben és nem kell elviselnünk egymást, de most kérlek, hagyj magamra!! – emeltem meg a hangomat a végére, majd elindultam felé, mire ő kihátrált, én meg bevágtam utána az ajtót.

A francba már az egésszel! Elegem van! Rohadtul elegem!!!! Ezek az… idióta nagyszülők kikészítenek… és most még azok az alakok…!!! Rohadtul megmondhatná már valaki, hogy mi a fene folyik itt, mert a végén tényleg bekattanok és bezárhatnak a diliházba! Hanyatt vágtam magam az ágyon, de már nem tudtam aludni… csak bámultam a plafont, ahol az előbb még én voltam… Tényleg ott voltam fenn? Tényleg megtörtént mindez? Remélem, hogy mihamarabb kiderül… mert a végén magam fogok elvonulni valahová, hogy elzárjanak a külvilágtól… Nem tetszik ez nekem… rohadtul nem…

3. Fejezet - Felfüggesztés

Sziasztok! :))  

Újra itt! :))

Köszönöm a pipákat! Remélem továbbra is tetszeni fog nektek a történet! :))

    Rohadtul elegem van. Fogalmam sincs mi ez az egész, és most még az igazgatóhoz is visz ez a tahó előttem. Legszívesebben bokán rúgtam volna, de annak is csak én látnám kárát. Tuti, hogy most kapok egy jó alapost fejmosást, azért amit mondtam. De ha egyszer tényleg így volt! Tényleg ott ült Andrew. Csak én láttam? Csak és kizárólag én? Senki más? Az nem lehet, hogy más nem látta. De…azt mondták, hogy Andrew halott. De nem lehet, hogy halott, hiszen én láttam! Én láttam őt! A saját két szememmel láttam!

Közben az igazgató irodája elé értünk. Nekitámaszkodtam a falnak, és vártam, hogy mi lesz, de egyre csak a történteken járt az agyam. Frunten bement az irodába, és láttam, hogy nagyon magyaráz valamit. Biztos most előveszi a színészi énjét, és előadja, hogy én mit is műveltem az óráján…persze mindent teljesen részletesen. Nehogy már valamiről is lemaradjon Mr. Hooper. 

-         Mit csináltál már megint Kimberly? – kérdezte az igazgató asszisztense, Erica.

Erica a teljes ellentéte volt Dr. Jenkins titkárnőjének. Ő rendesen végezte a dolgát. És mellesleg nagyon rendes is volt. Sokszor segített már, mikor alaptalanul küldtek ide, és mindig elintézte, hogy lelécelhessek, de senki ne tudjon róla. De ilyenkor, mikor elkísért valamelyik tanár is nem nagyon tehetett semmit.

-         Én? – sétáltam közelebb – Én nem csináltam semmit, csak az igazat mondtam…és…mindegy. – hagytam abba, mert már így is bolondnak néznek.

Ha még jobban próbálom elhitetni, hogy láttam Andrewt, aki állítólag halott, akkor tuti beküldenek egy diliházba. Épp elég nekem Jenkins. Szerintem a nagyszüleim még fizetik is, hogy még jobban kikészítsen. Tuti, ami tuti.  Simán kinézem belőlük. Komolyan már lassan inkább főzök magamra, mert képesek valami gyógyszerrel tömni. Basszus! Mi van, ha tényleg ezt csinálják, és ezért vannak a rémálmaim? Komolyan nem fogok enni többet a nagyanyám főztjéből, mert egyenes út vezet a pszichiátriára. Ott meg utána már kezelhetnek, ahogy akarnak.

Azt viszont már tényleg szeretném tudni, hogy mi lett Andrewval. Hogy tényleg halott-e? Vagy csak mindenki játszik velem. Tudni akarom, hogy mi lett vele.

-         Hogy téged mindig megtalálnak valamivel. – mosolygott rám Erica.

-         Igen…- sóhajtottam egy nagyot.

Szívesen elmondtam volna neki, hogy mi is történt, de sajnos nem lehet. Ha elmondom biztos, hogy kiakad és utána lehet, hogy hozzám se szól többet. Legalább van egy személy, aki engem is emberszámba vesz. Egyetlen ember, ebben a rohadt iskolában. És a környéken… A szüleimen, és Ericán kívül talán senki sem becsül meg. És ez rohadt idegesítő. Kinyílt az ajtó, majd Frunten komoly arccal rám nézett, aztán elvigyorodott. Hú, de be tudnék húzni neki ilyenkor egy nagyot. A vén jószívű nagyapa külső egy alattomos kígyót takart legbelül. Sokszor ő hozott az igazgatóhoz, vagy ő küldött ide. Sose nyert bebocsátást a szívembe, de ezek után meg végképp nem. Rühellem. Egyszerűen taszít. Vagy lehet, hogy velem van a baj? Lehet, hogy nekem kéne másképp állnom az emberekhez? De igazán nem is érdekel. Jó nekem így.

Végül csak elsétált előttem, majd pár pillanat múlva újra kinyílt az ajtó, és Mr. Hooper lépett ki rajta, majd rám nézett.

-         Kimberly, gyere be kérlek.

Igen, már csak Kimberly vagyok neki is. Nagyon jól ismerjük már egymást. Hátha még tudná, hogy én még azt is tudom, hogy az iskolaorvos új gyakornokával igencsak szoros viszonyt ápolnak, akkor lehet, hogy inkább nem is nyaggatna többet, csak maradjak csendben. Besétáltam utána, és megvártam, míg leül. Körbe néztem az irodában. Semmi sem változott az óta, mióta utoljára itt voltam. Tele van minden képekkel a gyermekeiről és a feleségéről. Van három irtó aranyos kislánya, és ő meg az ápolónőcskével hetyeg. Mondhatom igazán szép. Ráadásul a felesége is az egyik legrendesebb nő, akit ismerek. Na, jó, akkor őt is besorolhatjuk azok közé, akik szeretnek.

-         Ülj le kérlek. – mutatott az előttem lévő székre.

-         Most éppen milyen büntetésben lesz részem? – kérdeztem, de nem ültem le.

Tudtam, hogy úgysem úszom meg büntetés nélkül a dolgot. Mr. Hooper élvezte, ha kínozhat.

-         Kimberly, fel tudod fogni, hogy mit csináltál?

-         Mit csináltam? Én csak az igazat mondtam! Már ez is baj?

-         Jó… - kezdte és nagy levegőt vett. Kicsit kezd ideges lenni. – A legundorítóbb dolog, a halottakkal viccelődni.

-         De…én nem tudtam, hogy Andrew halott. Fogalmam sem volt róla, és még most sem tudom, hogy mi is történt.

-         Az összes csatorna ettől nyüzsgött, meg az újságok is tele voltak. Ne mondd már, hogy nem hallottál róla! – mondta dühösen.

-         Képzelje nem szoktam se tévét nézni, se újságot olvasni, ugyanis a drága nagyszüleim szerint csak még idiótább leszek tőlük, mint vagyok.

-         Jársz még Dr. Jenkinshez?

-         Sajnos… - dörmögtem az orrom alatt.

-         Mit mondtál?

-         Igen. Járok még Dr. Jenkinshez.

-         És, ő mit mondd? – mintha kíváncsi lenne arra, hogy mi van velem…a kanyarban sem érdekli, nem még, hogy ezzel foglalkozzon…minek kérdezősködik?

-         Csak a szokásos…gyerekkori trauma blabla… - már egyre jobban idegesített ez a sok kérdés.

-         Mindenkivel ilyen gúnyosan beszélsz?

-         Csak azzal, aki megérdemli. – mondtam alig hallhatóan, mialatt a táskámban turkáltam – Egyébként….- fordultam vissza felé - ha Andrew tényleg halott…Shane lába törött…Kate ki van készülve…mi történt?

-         Tényleg nem tudod? – talán kezdi elhinni, hogy tényleg fogalmam sincs a dolgokról…ideje…

-         Fogalmam sincs az egészről. – ültem le végül – Csak mind letámadtak…hogy…Mindegy. Elmondaná, hogy mi volt?

-         Balesetet szenvedtek a hétvégén az országúton. Kisodródtak, és egy fának csapódott az autó. Andrew azonnal meghalt. Azt még most sem tudjuk, hogy mi volt az oka pontosan, de valami alakról mesélt Kate, ami előttük állt, és amiatt rántotta félre a kormányt Andrew.

A baleset az álmomban. Az útról leszaladó alak… a kisodródó autó. Az nem lehet…Álmomban a baleset helyszínén jártam?

     -   Mikor történt a baleset? – most már nagyon kíváncsi vagyok…én szombat éjjel álmodtam ezt…és nagyon remélem, hogy csak véletlen egybeesés a dolog.

      -     Szombat éjszaka.

Úristen! Ez nem lehet! Ott voltam álmomban! Felém sodródott az autó! Felugrottam a székből, és felkaptam a táskámat. Teljesen sokkolódtam. Ez nem lehet igaz! Nem! Nem!

-         Kimberly? Jól vagy? – állt fel Mr. Hooper is.

-         Igen…igen. – bólogattam – Elmehetnék?

-         Csak egy pillanat. – ült vissza a székébe - Kimberly, figyelj…sokáig tanakodtam, de nem tudtam jobbat kitalálni…egy hétig jobb, ha otthon maradsz… Csak míg lenyugszanak a kedélyek.

-         Felfüggeszt? – kérdeztem és már írt is egy papírt, aztán a kezembe nyomta.

-         Jót fog tenni neked egy kis pihenés.

-         Igazán köszönöm. Inkább Katet meg Shanet küldené haza, egy hétre…- léptem ki az ajtón, majd bevágtam magam után – Vagy magát küldené végleges szabadságra.

Megálltam az ajtóban és csak összegyűrtem a kezemben lévő papírt. Ezt nem hiszem el! Felfüggesztés! Jól fog mutatni a papírjaim között. Csúcs! A nagyszüleim meg ki fognak nyírni… hallgathatom majd egész délután a szent beszédet tőlük. De most mindez a legkevesebb. A baleset, és az álom…csak véletlen csupán, hogy ennyire egyformák? Hogy ennyire azonos a kettő? Nem lehet, hogy tényleg ott jártam! Nem járhattam ott! Az lehetetlen! Hirtelen furcsa érzés lett úrrá a testemen és kapkodni kezdtem a levegőt. Odasietett hozzám Erica, és láttam, hogy mozog a szája, de nem tudtam felfogni, hogy mit is mondd. Aztán csak a padlót bámultam és próbáltam lenyugodni. Múljon már el ez! Utálom! Aztán felnéztem Ericára, és ….és nem akartam elhinni, amit látok. Az ő szemei is feketére változtak. Elkezdtem hátrálni, majd újra felharsant az a kacaj, mint korábban is. Mi ez? Mi a jó büdös franc ez? Már szaladtam a folyosón végig. Szerencsétlenségemre, pont ekkor lett újra szünet, így szlalomoznom kellett a diákok között. Egy kettőnek neki is mentem. Volt, aki még taszított is rajtam egy hatalmasat. Olyat estem, hogy azt hittem nem is tudok felkelni. Mindenki röhögött körülöttem, de senkinek sem jutott eszébe, hogy esetleg segítsen, vagy valami. Feltápászkodtam, majd újra hallottam azt a nevetést. Újra szaladni kezdtem és meg sem álltam egészen hazáig. Ez ki fog készíteni! Meg fogok őrülni! Ezek a hangok fognak kikészíteni! De hogy láthattam Andrewt? Hogy a fenébe? Bevágtam magam után a bejárati ajtót, majd szaladtam volna felfelé a szobámba, de a nagyanyám utánam kiabált.

-         Mi van? – léptem vissza idegesen a konyhaajtóba, mert rohadtul nem volt kedvem most vele beszélni.

-         Nem mi van, hanem …ááh – legyintett….jobb is…én is így gondoltam a dolgot – Miért vagy már itthon?

-         Elmaradtak az óráim. – hazudtam.

Nem akartam most rögtön megmondani, hogy egy hétig örülhetnek, mert őket fogom boldogítani itthon, mert akkor itt kéne még állnom egy hétig, és hallgatnom a prédikációját. Nem is maradtam ott tovább. Nem érdekelt, hogy mit akart. Felviharzottam a szobámba, és bevágtam magam után az ajtót. Be is zártam volna, de a kulcsot elvették. Nehogy valamit csináljak idebent címszóval. Levágtam a táskámat a földre, és rávetettem magam az ágyra. Dühösen fordultam a hátamra. Szétterültem és bámultam a plafont. Mi az isten történik velem? Mi volt Ericával, és a szőke cicababával? Miért lett fekete a szemük? És ráadásul az a kacaj… Rémisztő. Halálra riasztja az embert, már csak a hang is…de a tudat, hogy fogalma sincs, hogy honnét jön mindez, az meg főleg. És hogy láthattam én Andrewt? Hogy? Hiszen meghalt!! Halott!!

Ki kell derítenem valamit! Felpattantam és leszaladtam a nappaliba. Elkezdtem az újságok között kutakodni, de végül megfogtam az összeset és visszamentem vele a szobámba. Lehajítottam őket az ágyra, és elkezdtem lapozgatni őket, hátha találok valamit a balesetről. És találtam. Az álom, és a baleset helyszíne egy és ugyanaz. Néhány kép által ez be is bizonyosodott. Ott voltam álmomban a balesetnél! De hogy a fenébe lehetséges ez? Ilyen nem lehet a valóságban! Vagy igen? Nem! Biztos, hogy nem!

Hanyatt vágtam magam az ágyon, majd behunyt szemmel feküdtem ott tovább. Sok volt ez nekem. Nagyon sok. Láttam a halott Andrewt. Láttam, amint a baleset megtörtént. A fekete szemek. A kacaj. Ha ezt elmesélem Jenkinsnek azonnal ír nekem beutalót valamelyik szanatóriumába. Biztos, hogy ezt nem fogom elmesélni. Nem kell neki mindenről tudnia. És nem vagyok őrült. Nem vagyok őrült!

Amint ott feküdtem teljesen elnyomott az álom, de nem bírtam nyugodtan aludni. Folyamatosan a szemek lebegtek előttem, és állandóan a nevetést hallottam. Zihálva ébredtem fel, és folyt rólam a víz, de mikor megláttam, hogy hol vagyok, úgy éreztem menten rosszul leszek.